A gyilkos galóca (Amanita phalloides) kalaposgombák rendjén belül a galócafélék családjába tartozó, világszerte közel 600 fajt számláló Amanita nemzetség egyik legismertebb képviselője. Európában rokon fajaival együtt (fehér galóca, hegyeskalapú galóca) a legsúlyosabb – gyakran halálos kimenetelű – mérgezéseket okozó nagygombák közé tartozik. Kontinensünkön széles körben elterjedt, lombos- és tűlevelű fák alatt egyaránt előfordul. Termőtestei nyártól őszig jelennek meg. Kalapja leggyakrabban zöldes árnyalatú, míg lemezein és a tönkjén a fehér szín dominál.

A gyilkos galóca ráadásul számtalan olyan ehető gombafajra hasonlít, amelyet Európa-szerte gyakran fogyasztanak. Hatóanyagai miatt valamennyi ismert mérgező gombafaj között is a legveszélyesebbnek számít; a gombamérgezések okozta halálesetek döntő többségével összefüggésbe hozható. Valószínűsítik, hogy gyilkos galóca mérge ölte meg Claudius római császárt és III. Károly királyt. Gyakori mérgezései miatt régóta kutatják méreganyagait, amelyek nagy részét már sikerült izolálni. Ezek közül a legfontosabb összetevő az α-amanitin, ami a májat és a vesét támadja meg. Ellenszere egyelőre nem ismert.

 



 

A faj taxonómiája: A gyilkos galócát egy francia botanikus, Sébastien Vaillant írta le elsőként 1727-ben, aki tömören a következő szavakkal jellemezte a gombát: „Fungus phalloides, annulatus, sordide virescens, et patulus”.Bár a phalloides elnevezés jelentése „fallosz alakú”, valószínű, hogy a tudományos név inkább a szömörcsög nemzetség latin nevéből (Phallus) ered, amelynek fajai – laikus számára – bizonyos hasonlóságot mutatnak a gyilkos galócával. Elias Magnus Fries 1821-ben az Agaricus phalloides nevet adta a gombának, de ekkor még valamennyi fehér színű galócát ide sorolta. Végül 1833-ban Johann Heinrich Friedrich Link vezette be az Amanita phalloides elnevezést, bár 30 évvel korábban Persoon már Amanita viridis-ként is hivatkozott rá. Louis Secretan évtizedekkel Link előtt már használta az Amanita phalloides nevet, de ezt akkor még nem fogadták el általánosan, mivel a svájci mikológus nem használta következetesen a kettős nevezéktant.

A gyilkos galóca az Amanita nemzetség eddig azonosított valamennyi halálosan mérgező faját tartalmazó Phalloideae szekciójának típusfaja. Ide tartozik többek között a fehér galóca (Amanita verna), a hegyeskalapú galóca (Amanita virosa) vagy Észak-Amerikában az Amanita bisporigera.

A gombafajnak ismert egy nagyon ritka, teljesen fehér alakja is, amelyet eredetileg A. phalloides f. alba néven írtak le, de rendszertani helyzete vitatott. Legtöbbször normál, zöld színű társai között találják a fehér példányokat. A legújabb kutatások eredményeként azonban 2004-ben az A. verna var. tarda elnevezést kapta.Az Amanita verna, mint alapfaj ugyanakkor tavasszal nő és kálium-hidroxiddal reagálva sárga lesz a húsa, ami az A. phalloides-re nem jellemző.

Jellemzői: A gomba kalapja 4‑15 cm átmérőjű, leggyakrabban sárgászöld, olaj- vagy barnászöld színű, de esetenként – főleg esős időszakban – lehet halványabb, szürkés is. Felszínén eltérő árnyalatú, elnyúlt foltok figyelhetők meg; emiatt több szerző sugaras-szálas rajzolatúnak írja le, bár ez csak optikai csalódás. A kalap színeloszlása is változó: sokszor a közepén látszik a legsötétebb zöldes árnyalat, néha azonban éppen ez a rész fakul ki. A kalap széle viszont csaknem mindig a leghalványabb, néha szinte fehéres. Alakja eleinte tojásdad, félgömb alakú, széle fiatalon kissé begöngyölt. Kifejlődve ellaposodik, teljesen sík is lehet. Felszíne sima, széle nem bordázott. A kalapbőr szárazon fénylő, nedves időben tapad. Általában nincsenek rajta burokmaradványok, csak ritkán tapad meg rajta egy-egy fehéres foszlány. A kalap húsa fehér, közvetlenül a kalapbőr alatt sárgászöld; maximális vastagsága 4,5‑7,5 mm.

A lemezek sűrűn állnak, a tönknél szabadon állók, esetleg nagyon gyengén tönkhöz nőttek. Vastagságuk 6‑9 mm, nem egyforma hosszúak. Színük fehér vagy krémszínű, oldalnézetben enyhe sárgás-zöldes árnyalattal. Sohasem lehetnek vörösesek vagy barnásak, és megsérülve sem színeződnek el.

Tönkje 6‑15 cm hosszú, 0,8‑1,7 cm vastag. Valamivel világosabb, mint a kalap, de ritkán mondható fehéresnek, a gallér alatt halványsárgás, a tönk tövénél kifejezetten sárga is lehet. Többé-kevésbé mindig felismerhető rajta a zöldes-sárgászöld kígyóbőrszerű mintázat. A tönk bázisa gumós és fehér színű, bőrszerűen elálló, igen lágy bocskor található rajta, ami gyakran a talajba mélyed. A tönk felső részén lévő gallér fehéres színű, akár 3 cm széles is lehet. Hártyaszerűen lelóg, felső oldala enyhén bordázott; alja gyakran sötétebb, néha a kalaphoz hasonló színű.

Illata édeskés, mézre emlékeztető, idős korban kellemetlenné válhat. Spórapora fehér, a spórák gömbölyűek, méretük 8‑10 × 7‑9 μm.

Előfordulása: A gyilkos galóca Európában széles körben elterjedt gomba. Északon megtalálható Skandinávia déli régiójában; nyugat felé Írországig, keleten Oroszország európai részéig nyúlik élőhelye. Elterjedési területének déli határa a Balkán-félsziget, Olaszország, Spanyolország és Algéria. Hazánkban is igen gyakori gombának számít: szinte mindenütt előfordul, ahol a számára partnerként megfelelő fafajok megtalálhatók.

A gomba ektomikorrhizásan kötődik számos lombos- és néhány tűlevelű fafajhoz. Leggyakoribb mikorrhiza-partnerei – amelyek alatt megjelenik – a bükk, a tölgy, a szelídgesztenye, a nyír, a mogyoró, a gyertyán és egyes fenyőfafajok. Európán kívül talált galócapéldányok is ezekkel a nemzetségekkel, illetve azokon belül meghatározott fafajokkal alkotnak életközösséget. Olyan területeken, ahová a gyilkos galócát utólag hurcolták be, általában nem lépi túl a gombával együtt betelepített növények helyi elterjedési zónáját, azaz megmarad eredeti gazdanövényénél. Néha azonban új otthonában is társulhat bennszülött fajokhoz, így például Észak-Amerikában előfordul hemlokfenyők (Tsuga) alatt. Új-Zélandon Leptospermum és Kunzea, míg Tanzániában és Algériában eukaliptuszfajok gyökérzetéhez kötődik.

Észak-Amerikából már a 19. század végén jelezték előfordulását, majd 1918-ban az Egyesült Államok keleti vidékein talált példányokról megállapították, hogy azok a gyilkos galócához hasonló A. brunnescens fajhoz tartoznak. Az 1970-es években végül mind a keleti, mind a nyugati partvidéken sikerült bizonyítani amerikai előfordulását.

A gyilkos galóca a fakereskedelem révén a déli félteke több országába is eljutott: vannak populációi az ausztráliai Melbourne és Canberra környékén, de Uruguayban is.A felsorolt tájakon főként tölgyek alatt, Dél-Afrikában viszont nyárfafaj alatt találták.

Hasonló fajok: Mindenkinek fel kell ismernie a gyilkos galócát, aki valaha gombát szeretne étkezési célra gyűjteni, és feltétlenül meg kell tudnia különböztetni valamennyi hasonló gombafajtól. Gyakran tévesztik össze a gyilkos galócát és a zöld színű, ehető galambgombafajokat (Russula), ezeknek azonban soha nincsen sem gallérjuk, sem bocskoruk.A csiperkék (Agaricus) ugyan rendelkeznek gallérral, viszont tönkjük tövén soha nincsenek burokmaradványok, lemezeik pedig már fiatal korban is rózsaszínű, kifejlett példányokon barna.Az Amanita nemzetségen belül a gyakori és csak gyengén mérgező citromgalóca (A. citrina) okozhat tévedéseket. Ez a faj elsősorban erdeifenyők alatt él, szaga rothadó burgonyára emlékeztető, kalapját burokmaradványok díszítik. A fiatal gyilkos galócák is megtéveszthetik a kezdő gombagyűjtőket, akik ehető pöfetegeknek nézik a még vélumukban rejtőző példányokat, bár a galócát kettévágva ilyenkor egyértelműen látszik a kalaposgomba-jelleg.

A gyilkos galóca által csak a közelmúltban benépesített térségekben az eddig felsorolt, hagyományos hasonmások mellett más fajokkal is összetévesztik ezt a gombát. Ausztráliában és az Amerikai Egyesült Államok nyugati partvidékén a csíkos bocskorosgombának (Volvariella volvacea) vélt galóca délkelet-ázsiai bevándorlóknál okozott mérgezéseket. Egy alkalommal Oregon államban egy koreai család négy tagján kellett májátültetést végezni, míg Canberrában 1988 és 1998 között hét áldozata volt a gombának, köztük négy laoszi.